Az
ebéd jól sikerült, majd az utána következő, és az azutáni is.
Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy mikortól mondhattuk azt, hogy
egy párt alkotunk, de nem is érdekelt különösebben. A
kapcsolatunk mondhatni furcsán,
nem a megszokott módon alakult. Sokat viccelődtünk a másikon,
aminek sohasem lett sértődés a vége. A szarkasztikus humort
mindketten értékeltük, és minél többet nevettem Daniellel,
annál inkább azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Sok érdekes
helyre vitt magával, és mérsékelten, de felkeltette az
érdeklődésemet az orvostudomány iránt. Sokat dolgozott, de éppen
ezért tudtam igazán átélni
a vele töltött időt.
Az
első egy hónapban egész jól viseltem a magányt. Hétvégente
Ethannel és Scarletttel lógtam. Már egyáltalán nem zavart a
kapcsolatuk, sőt örültem neki, hogy egymásra találtak. Ahogy
elnéztem őket, az a benyomásom támadt, hogy Ethan jobban járt a
legjobb barátnőmmel, mint velem. Továbbra is erős érzéseket
tápláltam a fiú iránt, de a tűz időközben szeretetté mélyült,
emiatt inkább bátyámként, mint volt barátomként tekintettem rá.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges, mégis megtörtént
velem, méghozzá a legkisebb ellenállásom nélkül. Elégedett
voltam a változással, de január második felében Daniel
hiánya árnyékolta be a mindennapjaimat.
Ezt a világért sem vallottam
volna be
neki, hisz csak újabb okot talált volna a piszkálásomra. Ha csak
belegondoltam, milyen béna beszólásokkal állna elő az érzéseimet
hallva, önkéntelenül vigyor kúszott az arcomra.
Egy
békés szombat reggel, mikor nem terveztem semmi programot aznapra,
rám csörgött az edzőm. Nem kissé lepődtem meg a hívásán.
Semmit sem hallottam a csapatról hetek óta, de időm sem volt rájuk
gondolni. Szinte bűntudat gyötört emiatt, ám mikor Steve bá'
előállt az ötletével, meg is feledkeztem a lelkifurdalásról.
Kérte, hogy jelenjek
meg a klubnál délután,
azzal az indokkal, hogy nagy bejelenteni valója van. Természetesem
lövésem sem volt, mit akarhat, de nagyon megörültem, hogy
értesített.
Szerencsére
nem kellett sokat várnom a találkozóra. Biztosra vettem, hogy
beleőrültem volna, ha több órán keresztül kényszerítenek
türelmetlen ücsörgésre. Anyáék vásárolni indultak, ezért
hagytam egy üzenetet a hűtőn, majd bepattantam a járgányomba, és
elhajtottam otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy vezethettem a
műtétem óta. Már teljes mértékben a saját lábamon jártam
szorító, és mindenféle eszköz támogatása nélkül. Nagy
izgalmamban sikerült szabályszerűen, és mások életét nem
veszélyeztetve eljutnom a klub területéig, amiért külön
dicséret is járhatna.
Boldogan,
immár viszonylag stabilan siettem végig a parkolón, onnan pedig az
épületben található benti pályára Rettenetesen elfogott egy
honvágyhoz hasonlatos érzés, és a lelkem azt kiabálta, nekem itt
lenne a helyem. Muszáj volt igazat hagynom neki. Mindennél jobban
akartam, hogy futhassak, focizhassak végre. Akármerre néztem,
trófeák és csapatképek látványába ütköztem. Persze nem
először láttam őket, mégis csodálkozva meredtem rájuk. Olyan
volt, mintha nemrég helyezték volna őket a folyosóra, pedig a
képek egy részén én
is szerepeltem, és a kupák közül háromhoz az én nevem is
fűződött.
Benyitottam
a futsal terembe, ami a megszokottnál sokkal zsúfoltabbnak
bizonyult. Először csak a csapattársaimat vettem észre, majd
felismertem apa, anya, Amber és Ethanék arcát is. Nincsenek
szavak rá, hogy mennyire ledöbbentem a jelenlétükön.
-
Mi ez az egész? - kérdeztem értetlenül.
Az
addig zsibongó helységben hirtelen csend támadt. Széles vigyorral
fordultak felém az ottaniak.
-
Meglepetés - termett mellettem a semmiből Daniel.
Először
összerezzentem váratlan érintése hatására, majd minden további
nélkül a karjaiban kötöttem ki. Napok óta nem láttam, és nem
is reméltem, hogy pont a pályán találkozom majd vele. Egy
pillanatra megfeledkeztem a minket körülvevőktől. Csak élveztem
a férfi meleg ölelését és bódító illatát.
-
Mi ez az egész? - ismételtem meg a kérdésemet amint elszakadtam
tőle.
Nem
adott választ.
Anyáék is mellettünk álltak már, az arcukon szokatlan, furcsa,
de szívmelengető mosollyal. Nem mondtak semmit, de a hirtelen
felbukkanó Steve megtette helyettük. Nem kellett fegyelmeznie,
hiszen
továbbra is mélyen
hallgatott mindenki. Végigfuttattam tekintetemet a társaimon. Az új
lányon egyből megakadt a szemem, de Kirát sehol sem találtam.
-
Örülünk, hogy látunk, Chris - kezdett bele az edző. Lelkes
sikoly fogadta a kijelentést. Diadalittasan
elmosolyodtam. -
Bizonyára felmerült benned pár kérdés. Azért hívtam össze ezt
a rendkívüli gyűlést, és azért vannak itt a szeretteid, mert
bejelenteni valóm van, ami téged is érint.
Görcsbe
rándult a gyomrom. Sürgetően pillantottam a férfira.
-
Nem is húzom tovább az időt - folytatta, de másodpercekre
kiterjedő hatásszünetet tartott. - Szeretnénk felajánlani neked
egy szerepkört a csapat életében. Mivel sok tapasztalattal
rendelkezel a kapitányság terén, szeretnénk, ha te lennél az új
csapatépítő trénerünk.
-
Nem is volt régi - sikítottam tőlem igencsak távol álló módon.
Lendületből
az edző nyakába ugrottam, amit nevetéssel fogadott. Hatalmas
megtiszteltetésnek tartottam a posztot, még ha köze sem volt
ahhoz, amire valóban vágytam.
-
A lényeget még nem is hallottad...
Reményteljesen
felcsillanó szemekkel meredtem rá. Majd' kiugrottam a bőrömből.
-
Amint az orvosod - biccentett Daniel felé. - engedélyt ad, vár rád
a karszalagod.
Ekkor
döbbentem rá, hogy valóban
csak akkor lehet igazán értékelni a dolgokat, mikor
már elveszítettük. Régen ez teljesen természetesnek számított
volna, de akkor mérhetetlen örömmel lepett el. Néhány könnycsepp
végigfolyt az arcomon, de rögtön le is töröltem, nehogy
észrevegye valaki. Nem
a boldogságtól, hanem a meghatódottságtól kezdtem könnyezni.
Erre még sohasem volt példa az életem során.
A
lányok vastapsban részesítettek, amit képtelenség volt
túlkiabálni.
Nem akartam
félbeszakítani a mámoros pillanatot, de úgy éreztem, kommentárt
kell fűznöm az eseményekhez. Felemeltem
a kezemet, jelezve, hogy szólnék. A hangom remegett az
izgatottságtól.
-
Én, mint az...ÚJ csapatépítő tréner,
szeretném kikérni a véleményeteket egy nagyon fontos kérdésben
- Döbbenet ült a levegőben. Folytattam: - Mit szólnátok egy jövő
heti paintball csatához? Csak a csapatmunka végett...
Lelkes
kiáltozásban
törtek
ki a lányok.
Engem éltettek. Örültek nekem. Visszafogadtak,
vagy a felszín alatt talán el sem engedtek igazán. Tudtam, hogy a
csapat része vagyok, méghozzá jobban, mint bármikor.
Én is örültem nekik,
hiszen elképesztően
hiányoztak az együtt töltött, szenvedéssel teli óráink,
de csak egy ember véleménye érdekelt. Egyvalaki létezett a
világon, akinek ki akartam vívni a tiszteletét. Apa felé
fordultam. Mosolygott.
-
Apa én...
Félbeszakított.
-
Büszke vagyok rád, Christina
- mondta ki azt, amire már 18
éve esedeztem vért izzadva, majd átölelt, de úgy, ahogy még
soha senki sem tudott magához szorítani.